„Ma egy éve egy belső hang Szegedre hívott, akkor olvastam először a Lótusznapokról. A programfüzetben a könyvbemutatódat is népszerűsítették, valamiért úgy éreztem, hogy ott a helyem.

Már a dedikáláskor egymásra hangolódtunk, azt kérdezted tőlem, hogy táncos vagyok-e, pedig egy szóval sem említettem korábban. Utána többször beszélgettünk, nem címkéztél, nem osztogattál kéretlen tanácsokat, hanem egy-egy jól célzott kérdéssel rávezettél a bennem rejlő válaszokra. Legutóbb viszont addig halogattuk a beszélgetést, hogy elmaradt… örökre. 

„Elárulod, hogy melyik a kedvenc színed? Vagy színeid?” – kérdezte. Szinte azonnal rávágtam, hogy a piros. A kilencéves kislány arcán sejtelmes mosoly jelent meg – éreztem, hogy készül valamire –, majd kisomfordált a nappaliból. Az anyukájára pillantottam, akit harminckét éve ismerek – együtt kezdtük az iskolát –, és számtalan közös emlék köt össze vele, rosszak is, jók is, egy-egy volt osztálytárs tudna róluk mesélni, de a barátságunk kiállta az idő próbáját.

Tíz nap múlva mindketten a szülinapunkat ünnepeljük, pontosan hat évvel leszek idősebb, mint te. Tudom, hogy vízválasztó előtt állsz, rettegsz a harmincas számtól, de elsősorban rajtad múlik, hogyan alakul a jövőd. És bár tisztában vagyok azzal, hogy téged a hideg is kiráz a kéretlen tanácsoktól, mégis megosztanék veled néhányat. Jó lett volna, ha annak idején, amikor annyi idős voltam, mint te, nekem is elmondták volna ugyanezeket.

Hosszú évekig versengtem másokkal, hajszoltam a tökéletességet, közben pedig olyan érzésem volt, mintha egy láthatatlan pallos lebegne néhány centire a nyakamtól, és csak arra várna, hogy könyörtelenül lesújtson, ha mégsem érem el a célomat… Néha szándékosan tettem ki magam az összehasonlításnak: kézilabdatornákra, tantárgy-, illetve táncversenyekre jártam, és görcsösen harcoltam a sikerért. Legbelül persze rettegtem a kudarctól, annak következményeitől, talán sohasem engedtem el magam igazán… csak úgy, a „játék” kedvéért.

Nem szeretem, ha rám erőltetnek valamit. 2013 májusában mégis muszáj volt engednem… Fellépésre készültünk a Magnum Versenytáncklubnál, a csapatunk pedig Shrek és Fiona történetét kellett „eljátssza”. Ezzel többé-kevésbé megbékéltem, azt viszont nem akartam elfogadni, hogy csak jelmezben léphetek, léphetünk színpadra.

„Csak olyantól fogadj el tanácsot, aki már ott van, ahová te tartasz!” Nem tudom, kitől származik az idézet, de mellbe vágott, amikor először elolvastam. Mert a kéretlen tanácsokból – egy elkoptatott közhellyel élve – gyakran Dunát lehetne rekeszteni.

Például adhat-e környezetvédelemmel kapcsolatos ötleteket az, aki állandóan szemetel és rengeteg műanyagot „termel”? Nem hallgatnám végig, de nem is adnék tanácsot neki, mivel még nekem is fejlődnöm kell ilyen téren. 

… nem rágódnánk azon, hogy mit gondol más?

… legyőznénk a megfelelési kényszert?

… megtanulnánk nemet mondani?

… meghúznánk a határainkat?

… nem magyarázkodnánk állandóan?

… nem vállalnánk el mindent csak azért, hogy ne sértsünk meg másokat?

… megértenénk, hogy kinek és miért akarunk bizonyítani?

… nem kérnénk bocsánatot mindenért?

… csak olyanokkal töltenénk az időt, akikkel valóban jól érezzük magunkat?

… nem akarnánk mindenkivel jóban lenni?

2016-ban kezdtem el, ma sikerült befejeznem a tanfolyam első részét. Nem foghatom tőlem független okokra a halogatást, egyszerűen kevés időt szántam rá, de az is lehet, hogy nem volt egy elég erős miért a háttérben. Egy NLP-s online célkitűző tanfolyamról van szó, amelyet eleinte képtelen voltam értékelni…

2020. február 2-án jelentettem be, hogy szakítok vele… már több mint két évtizede gyötört. A jelenlétében képtelen voltam örülni a kisebb-nagyobb dolgoknak, mert mindig azt suttogta, hogy úgy sem tartanak örökké. Én pedig hallgattam rá, hagytam, hogy magával rántson…

Olyan, mintha két világ határán lebegnék. A régi tíz körömmel próbál visszatartani, és el akarja hitetni velem, hogy az az igazi élet. Mert ismerős, biztonságos. Az új egy járatlan útra terelne, fel-felvillant egy mosolyt, egy örömteli pillanatot, egy játékos táncot.