„Mit szívtál?” – kérdezte mosolyogva néhány másodperccel azután, hogy befejeztem a táncot. Először nem értettem a kérdést, még mindig hatása alatt voltam annak a különleges zenének. Előtte, közel négy percig  megfeledkeztem mindenről és mindenkiről, csak én voltam és a ritmus. Engedtem, hogy vezessen… anélkül, hogy azon agyaltam volna, mit gondolna más, ha meglátna. Nem érdekeltek a lépések; a kezem, a lábam, az arcom, a csípőm önálló életet élt.

Misty Tripolit múlt héten fedeztem fel egy Facebook-hirdetésben, és azóta minden egyes nap vele töltök néhány percet. Általában nem szeretem, ha az arckönyv sejti, mi érdekel, de most végtelenül hálás vagyok ezért: újabb ajándékot, egy különleges gyógyszert kaptam a Fennvalótól, pont akkor, amikor a feje tetejére állt a világ, és egy kicsit az én világom is.  

A legjobb gyógyszer! (A dal itt érhető el: https://bit.ly/2X69lvf)

Aki valamennyire ismer, tudja, hogy gyerekkorom óta szenvedélyem a tánc. Egy László Csaba nevű versenytáncos keltette fel az érdeklődésemet a Duna Televízió Táncvarázs című műsorában, és neki köszönhetően kezdtem álmodozni a gyönyörű ruhákkal, frizurákkal, díszlettel és finom eleganciával tarkított csillogó világról. Képzeletben én is végigsuhantam a parketten ifj. Johann Strauss Kék Duna-keringőjére, és úgy éreztem magam, mintha én lennék a mesebeli királykisasszony.

A ma már visszavonult László Csaba és Páli Viktória

A latin táncok néhány évvel később kezdtek érdekelni, talán a Kaoma együttes indított el bennem valamit; még Lambada-szoknyám is volt, amit egy kutya szakított el, miközben megharapott. Később egyre több latin zenét hallgattam a tévében – nem a tetanuszinjekció hatására –, Ricky Martin volt a nagy kedvencem, aki az 1998-as labdarúgó-világbajnokság dalával (La Copa de la Vida) vált igazán ismertté.

Mosogatáshoz is tökéletes

Öt év múlva, elsőéves egyetemistaként egyetlen lépés választott el attól, hogy teljesüljön a gyerekkori álmom. Beiratkoztam egy tánctanfolyamra, de partner híján feladtam. Persze nem ez volt az egyedüli probléma: képtelen voltam megtanulni a figurákat, és irigykedtem azokra, akiknek sikerült. Négy évvel később, az egyetem befejezése után az akkori barátommal – aki jelenleg a férjem – próbáltam meg újra a táncot, az első hónapok viszont katasztrofálisak voltak. 

Felszabadultan egy lagziban és begörcsölt lábbal egy versenyen (fotó: a 2. Gábor Géza „műve”)

Kénytelen voltam rájönni, hogy kezdőként nem lehet csak úgy végigsuhanni a parketten, főleg nem akkor, ha egy partnerhez is kell alkalmazkodni. Néhány tánc, például a szamba és a jive lényegét csak három-négy év elteltével értettem meg, az imádott bécsi keringővel pedig a mai napig küszködöm (néha elfelejtek levegőt venni a forgások közben). Versenyekre is jártunk: előbb nem hivatalos megmérettetéseken vettünk részt, majd 2014-től leigazolt táncosként léptünk parkettre. 

2008-ban, a legelső versenyünkön, Marosvásárhelyen (fotó: EdCri)

Akár azt is írhatnám, hogy 2007-ben – amikor táncolni kezdtünk – végre teljesült a gyerekkori álmom, de hazudnék. A napokban jöttem rá, hogy egyetlen versenyen sem éreztem szabadnak magam, még akkor sem, amikor úgy tűnt, hogy az vagyok. Legtöbbször mosolyt erőltettem az arcomra, eltúloztam a mozdulatokat, és közben azért izgultam, hogy minél előrébb végezzünk. A döntőbe kerülés, a nyerni akarás kitörölte a fejemből azt, amiért annak idején, gyerekkoromban érdekelni kezdett a tánc. 

2013-as angol- és bécsi keringő elődöntő 

Az egyik versenyünkön például elrontottuk az első táncot, a szambát, és utána nem tudtunk koncentrálni. A csacsacsa, illetve a jive is elúszott, és miután csalódottan lesétáltunk a parkettről, az edzőnk értetlenkedve kérdezte, hogy mi történt; nem tudta elképzelni, hogyan lehet olyan táncokban hibázni, amelyeknek a koreográfiáját évek óta gyakoroljuk.

Sikerek is voltak: kupáink 2013 októberéig (fotó: talán én)

Országos bajnoki 3. hely az E-osztályos szenior standard versenyen, 2017-ben (fotó: EdCri)

Végül 2018 októberében, egy temesvári verseny után döntöttünk úgy, hogy abbahagyjuk… ezúttal én kezdeményeztem; harmincvalahány évesen – a mindennapi munka mellett – egyikünknek sem hiányzott a versenyek előtti, alatti és utáni stressz, valamint a heti két-három edzés. Napokig a szakítás hatása alatt voltam, a tánctól is el akartam búcsúzni, mivel már semmi sem ösztönzött arra, hogy folytassam. Szerencsére nem mondtam le róla, és bár nagyon nehéz volt, az edzéseken végre nem csak arra figyeltem, hogy helyesek-e a lépések és a kézmozdulatok. A szambával is akkor lettünk közeli barátok.

Az utolsó versenyünkön (fotó: EdCri)

Közben eszembe jutott A tökéletlenség ajándéka című könyv, amelyben a szerző, Brené Brown így ír a táncról:

Nem volt nehéz rájönnöm, hogy a tánc sok ember számára nehéz téma. Ha hisztérikus nevetőgörcsöt kapunk, vagy nyilvánosan rázendítünk egy nótára, legfeljebb úgy érezzük, hogy a kelleténél egy kicsit jobban elengedtük magunkat. Nincs azonban az önkifejezésnek még egy olyan formája, amely annyira előhozná belőlünk a sebezhetőség érzését, mint a tánc. Olyan, mintha meztelenek lennénk – azt pedig talán nem kell magyaráznom, mennyire erős sebezhetőségérzést képes kiváltani belőlünk ez a tapasztalat.

Érdemes megnézni!

A sors iróniája, hogy a jelenlegi bezártságban hatalmas szabadságot kaptam az élettől. Már nincs szükségem a gyönyörű ruhákkal, frizurákkal, díszlettel és finom eleganciával tarkított csillogó világra ahhoz, hogy jól érezzem magam, és néhány percre megfeledkezzem arról, mi van körülöttem. Elég, ha elindítom a kedvenc dalaimat, és engedem, hogy vezessen a ritmus (a mosogatás, a portörlés és az ablakpucolás is könnyebben megy ezáltal). Ma délelőtt olyan könnyedséget tapasztaltam meg mozgás közben, amiről nem is tudtam, hogy létezik; mintha ledőltek volna a bennem lévő korlátok. És ami ennél is fontosabb: rájöttem, hogy az önazonos táncban nincs verseny…

Farkas-Ráduly Melánia

Ráadás! 

2013-ban élőben is láthattam László Csabát Temesváron (fotó: F. R. S. – facebook.com/barangolofarkasok)

Interjú a gyerekkori kedvencemmel (fotó: F. R. S. – facebook.com/barangolofarkasok)

Ui.: László Csaba 2018. október 21-én (az utolsó megmérettetésünkön) a standard és a latin versenyünkön is bíráskodott… Egy kör bezárult?

Táncolj úgy, mintha senki sem látna. Énekelj úgy, mintha senki sem hallana. Szeress úgy, mintha még sosem csalódtál volna, és élj úgy, mintha a menny a Földön volna. (Mark Twain)