„Ma egy éve egy belső hang Szegedre hívott, akkor olvastam először a Lótusznapokról. A programfüzetben a könyvbemutatódat is népszerűsítették, valamiért úgy éreztem, hogy ott a helyem.

Már a dedikáláskor egymásra hangolódtunk, azt kérdezted tőlem, hogy táncos vagyok-e, pedig egy szóval sem említettem korábban. Utána többször beszélgettünk, nem címkéztél, nem osztogattál kéretlen tanácsokat, hanem egy-egy jól célzott kérdéssel rávezettél a bennem rejlő válaszokra. Legutóbb viszont addig halogattuk a beszélgetést, hogy elmaradt… örökre. 

Báron Katalinnal Szegeden

Rövidre szabott barátságunk alatt rengeteget tanultam tőled, sőt arra is emlékeztettél, hogy szabadon, elvárások nélkül is lehet írni… ugyanúgy, mint gyerek- és kamaszkoromban.

Az egyetlen közös képünk 2021. december 4-én készült; idén februárban, két nappal a temesvári könyvbemutatóm előtt találkoztunk utoljára. (Köszönöm, hogy bátorítottál, tartottad bennem a lelket előtte… és utána is.)

Tényleg ilyen India?

Jövő hétvégén újra megszervezik a Lótusznapokat, én ott leszek, és valószínűleg megpihenek a hársfasor árnyékában. Ott, ahol először beszélgettünk.

Hiányzol, Kata! Most már biztos vagyok abban, hogy nincsenek véletlen találkozások. Mindig emlékezni fogok rád, és előbb-utóbb kiderítem, hogy tényleg olyan-e India, mint amilyennek a könyvedben leírtad.” Ezeket a sorokat gépeltem be 2022. július 24-én Báron Katalin emlékoldalára… alig két hónappal a halála után.

2022-ben visszatértem a Füvészkertbe

Néha nem kellenek hosszú-hosszú évek ahhoz, hogy valakit igazán közel érezzünk magunkhoz, elég egy-egy őszinte beszélgetés, amikor mindketten önmagunk lehetünk az erősségeinkkel és a gyengeségeinkkel együtt. Mert utóbbiakból is van bőven, még akkor is, ha nem szívesen nézünk szembe velük. Egy igaz barát pedig nem él vissza az árnyoldalunkkal, legfeljebb tükröt tart, velünk örül, velünk sír, és segít fejlődni.

Barátság… (lavnatalia, pixabay.com)

A barátság világnapján többször eltöprengtem azon, hogy egyáltalán mit jelent ez a fogalom. Mikor és minek a hatására lesz idegenből ismerős, majd haver, később pedig barát? Mennyire észrevehető az átmenet? Mit tanácsos tenni akkor, ha vitázunk, esetleg határokat húzunk? És mi van akkor, ha visszaélnek a bizalmunkkal, becsapnak, kibeszélnek a hátunk mögött, egyik pillanatról a másikra elfordulnak tőlünk? Vannak jelek, amelyekre érdemes figyelni, de nem élhetünk állandó készenlétben, félelemben.

2023-ban is visszatértem

Néha óriásit csalódunk, máskor pedig egy valódi kinccsel találjuk szembe magunkat. Előbbi esetben visszavonulót kell fújni, hogy megemészthessük a történteket, de ha nem vigyázunk, akár hónapokra alámerülhetünk az önsajnálat mocsarába, vigasztalhatjuk a szegény ént, közben viszont mellékvágányra kerül(het)nek azok, akikre tényleg számíthatunk.

Gyerekpezsgőzés egy kedves csapattal

Bármennyire is töröm a fejem egy frappáns befejezésen, nem megy, egymás után törlöm ki a képernyőre vetett gondolataimat… jóval nehezebb a barátságokról írni, mint gondoltam. Egy dolgot azonban tudok! Ahogyan a Katához írt levelemben is utaltam rá: az emberek nem véletlenül kerülnek az utunkba. Van, aki egy-két órára, napra toppan be az életünkbe, utána eltűnik nyomtalanul, mások hetekig, hónapokig vagy akár évekig, évtizedekig kísérnek el… bármelyik forgatókönyv áll fenn, minden egyes történetnek megvan a maga szerepe, még akkor is, ha elsőre fogalmunk sincs a miért(ek)ről.

Van még egy „feladat” (rosZie, pixabay.com)

Közben nem árt, ha megpróbálunk barátként tekinteni önmagunkra. Még Mary Westmacott, azaz Agatha Christie is utalt erre A lányom mindig a lányom című regényében: „El kell fogadni, hogy csak egy igazi társunk van ezen a világon, aki elkísér a bölcsőtől a sírig, és ez mi magunk vagyunk. Legyen jóban az ember ezzel a társával. Tanuljon meg együtt élni vele.” 

Ferencz Melánia