2016-ban kezdtem el, ma sikerült befejeznem a tanfolyam első részét. Nem foghatom tőlem független okokra a halogatást, egyszerűen kevés időt szántam rá, de az is lehet, hogy nem volt egy elég erős miért a háttérben. Egy NLP-s online célkitűző tanfolyamról van szó, amelyet eleinte képtelen voltam értékelni…
Ma már jobban értékelem az ilyen pillanatokat (fényképezte: F. R. S.)
De mi is az az NLP, vagyis a Neuro Lingvisztikus Programozás? 2010-ben, néhány hónappal a Temesvárra való költözésünk után találkoztam először ezzel a fogalommal egy magyarországi NLP-mester, Szűcs Tibor honlapján. Ott olvastam ezt a meghatározást is:
Egy módszer, amely bizonyos fokon hasonlatos a pszichológiához. A nagy különbség a kettő között, hogy nincs szükség orvosi képesítésre hozzá, hogy valaki használja. […] Megszabadulhatunk ilyen módon lelki és testi betegségeinktől, legyőzhetjük fóbiáinkat, feloldhatjuk belső ellentéteinket, megoldhatjuk problémáinkat.
Bármennyire is érdekesnek tűnt az elején, egy idő után megfeledkeztem róla. 2016-ban ismét úgy éreztem, hogy valami nagyon döcög az életemben, ezért megvásároltam a hírlevelekben reklámozott online célkitűző tanfolyamot. Mi erősödött meg bennem az első szint teljesítése után?
1. Tisztázni kell az alapvető értékeket
Sokáig nem is tudatosítottam magamban, hogy milyen értékek mentén élem az életem, nem is tudom, voltak-e sajátjaim vagy csak olyanok, amelyeket mások elvárásai ébresztettek fel bennem. A siker például előkelő helyet foglalt el a listámon, most viszont már nincs a TOP 5-ben. Persze, az sem mindegy, miben mérjük a sikert: a tökéletes bizonyítványban, a csillogó-villogó lakásban, a luxusautóban, a lájkok számában, a bankszámlánkon lévő pénzösszegben, az első vagy a dobogós helyezésben, esetleg abban, hogy észrevesszük-e a körülöttünk lévő jó dolgokat és azokból építkezünk…
Utoljára a dobogó legfelső fokán (fotó: EdCri)
2. Nem árt szembenézni az (ön)korlátozó hiedelmekkel
Rájöttem, hogy a legtöbb közülük nem is az enyém. A nem vagyok elég jó és a csak akkor vagyok szerethető, ha tökéletesen csinálok mindent típusú hiedelmek rengeteget ártottak nekem eddig, olyan teljesítményekre késztettek, amelyeken ma már csak ámulok. Két-három munkahely párhuzamosan, napi tizenkét-tizenhat (néha tizennyolc) órányi robotolás, sok-sok éjszakázás, és olyan tevékenységek, amelyeket kínlódva tuszkoltam bele a mindennapokba…
Amikor tanítani is „volt időm” (forrás: facebook.com/szikaizsombo)
Aztán csodálkoztam, hogy egy-egy húzósabb időszak után két napig fekszem az ágyban, és alig van fogalmam arról, mi történik körülöttem. Az egyik kolléganőm 2019 elején rákérdezett, hogy miért várok a pihenéssel addig, amíg ágyba dönt a kiégés; ő már akkor látta, amit én még nem akartam észrevenni.
Mivel lehet ellensúlyozni a mantraként mormolt (ön)korlátozó hiedelmeket? Megerősítő állításokkal. Ezért írtam le számtalanszor az elég (jó) vagyok és a szerethető vagyok mondatokat az elmúlt néhány hétben. Bízom benne, hogy egyszer elhiszem…
3. Hibázhatok
Ennél a pontnál idéznék a tanfolyam 24. leckéjéből.
Ha ezt a célkitűzési tippet szeretném egyszerűen elmagyarázni, azt mondanám: »Vedd komolyan a célod, de ne vedd túl komolyan!« Ahogyan a közmondás tartja, tévedni emberi dolog. Ugyanígy teljes mértékben emberi tulajdonság az is, hogy néha hibázunk, vagy bizonyos helyzetekben engedünk bizonyos kísértéseknek.
Valószínűleg a legtöbb embernek magától értetődő, hogy lehet hibázni, de nekem sohasem tűnt annak. Meg voltam győződve róla, hogy amikor hibázom, összedől a világ, elfordulnak tőlem, kinevetnek, megaláznak… Talán innen ered a tökéletességre való törekvésem is.
Sokan ezért nem merünk kilépni a kényelmi zónánkból (fotó: Gerd Altmann, pixabay.com)
De létezik olyan? Vagy hiba nélküli ember? Éppen ezért magunktól és másoktól sem várhatjuk el, hogy ne hibázzunk, hibázzanak. Persze, nem árt, ha tanulunk a ballépéseinkből, de ez már a következő pont témája.
4. Nincs kudarc, csak visszajelzés
Ez tulajdonképpen az NLP egyik előfeltevése, ami teljesen más megvilágításba helyezi a rettegett kudarcot. Az elmúlt egy-két évben megtanultam engedékenyebb lenni magammal, és egyre kevesebbet rágódtam azon, ha elrontottam valamit. Kezdtem arra figyelni, hogy mit tanulhatok a kudarcból – mostanában leckének nevezem –, és következő alkalommal igyekeztem elkerülni az oda vezető lépéseket. Arra mindvégig vigyáztam, hogy ne kövessem el túl sokszor ugyanazt a hibát, mert az már felelőtlenségről árulkodott volna.
Szerencsére többször lehet próbálkozni (fotó: 41330, pixabay.com)
5. A tudatosítás nem egyenlő a megoldással
Azt hittem, ha tudatosítok magamban valamit, a következő másodpercben már az új információk szerint fogok cselekedni. Persze, ha lenne egy varázspálcám… Épp ezért gyakorolni kezdtem a türelmet – ritkán néztem szembe ilyen nehéz feladattal –, és a legapróbb változásokra is próbáltam figyelni. Néha megfeledkeztem a szándékomról, és úgy éreztem, mintha visszazuhantam volna az eredeti állapotba, de nem… Az esés jóval kisebb volt, mint gondoltam, hisz már olyan tapasztalatok voltak a birtokomban, amelyek segítségével könnyebben és hamarabb átvészeltem a mélyben töltött időszakot.
Néha minden a helyére kerül (Alexas Fotos, pixabay.com)
6. A halogatásnak is van ellenszere
És az nem más, mint egy elég erős miért, legalábbis számomra. Ami arra ösztönöz, hogy szembenézzek és megbarátkozzak a félelmeimmel, ami miatt szívesen kelek fel reggelenként. Mostanában egyre több ilyen apróságot találok az életemben… Japánban van egy szó erre: ikigai.
A japánok úgy tartják, minden embernek megvan az ikigaija, vagyis a létezésének oka.
– olvasható Héctor García Kirai és Francesc Miralles Ikigai – A hosszú élet japán titka című könyvének fülszövegében.
Érdekes könyv (forrás: Content Pixie, unsplash.com)
Mégis mi ösztönzött arra, hogy négy év után befejezzem a tanfolyam első részét? Végre megértettem, miért van szükségem rá, nem hajtottam magam, rájöttem arra, hogy ez a legjobb módja annak, hogy elkezdjem a napot, így még az sem zavart, hogy reggel hatkor, fél hétkor vagy hétkor ébredtem fel, telefoncsengés nélkül. Néhány perc elteltével kiosontam a konyhába, ahol már vártak az este előkészített füzeteim, könyveim, csendben, magammal voltam, a saját gondolataimmal; még nem dörömbölt a szomszéd, nem hallatszott be a város zaja.
Most már így kezdem a napot (fotó: én)
Jó volt így kezdeni a napot, figyelni a belső hangra. Amikor ezeket a sorokat először leírtam, papírra és ceruzával, nem is sejtettem, hány óra volt, és azt sem tudtam, mikor keltem fel az ágyból. Csak írtam és írtam, ugyanúgy, mint gyerekkoromban. Akkor szerettem egyedül lenni, nem féltem a saját gondolataimtól.
7. Igenis kell ünnepelni!
Aki dolgozott már robotpilóta-üzemmódban, az valószínűleg egy szusszanásnyi időt sem hagyott magának, így olyan érzése lehetett, mintha végeláthatatlan feladattengerben úszna. Körülbelül két éve, egy fontos, kimerítő projektem befejezése után tanácstalanul néztem a férjemre és megkérdeztem tőle, hogy most mit kellene érezzek… Örömet? Az mégis milyen? Enni vagy inni kellene valamit ilyenkor? Akkor tényleg nem tudtam a választ, leírhatatlanul fáradt voltam, de már azon járt az eszem, hogy milyen feladatok vannak hátra.
Lehet csendesebb is az ünneplés (Anthony Roberts, unsplash.com)
Most, a kezdő tanfolyam végén vár rám egy jutalom, amelyet még a legelején tűztem ki magamnak; Jane Austen két kötetbe zsúfolt összes regényét szeretném megvásárolni. Jó lenne újra belemerülni az olvasásba anélkül, hogy akaratlanul is az esetleges helyesírási, tördelési hibákra figyelnék, sőt az idő alatt az önfejlesztést is kizárhatnám a fejemből… időnként nem árt. Néhány órára visszarepülnék a gyerekkoromba: akkor a külvilágról is megfeledkeztem, annyira eggyé váltam a történettel.
Farkas-Ráduly Melánia
