„Csak olyantól fogadj el tanácsot, aki már ott van, ahová te tartasz!” Nem tudom, kitől származik az idézet, de mellbe vágott, amikor először elolvastam. Mert a kéretlen tanácsokból – egy elkoptatott közhellyel élve – gyakran Dunát lehetne rekeszteni.

Például adhat-e környezetvédelemmel kapcsolatos ötleteket az, aki állandóan szemetel és rengeteg műanyagot „termel”? Nem hallgatnám végig, de nem is adnék tanácsot neki, mivel még nekem is fejlődnöm kell ilyen téren. 

Célkeresztben (fényképezte: Farkas-Ráduly Sándor)

Vagy érdemes-e megfontolni olyasvalakinek a kritikáját az önfejlesztéssel kapcsolatban, aki még el sem indult ezen az úton, fogalma sincs, mivel jár, és milyen jótékony hatásai vannak? Aki sohasem akart úgy igazán önmagába nézni?

Sajnos nemegyszer beleestem a végeláthatatlan magyarázkodás csapdájába; olyan emberekkel vitáztam, akiket évek óta nem láttam, ők mégis úgy érezték, hogy beleszólhatnak az életembe. Mostanra rájöttem, hogy nem vagyok köteles belemenni az ilyen játszmákba, nem muszáj komolyan venni, amit mondanak vagy sugallnak. Még akkor sem, ha az „Én csak jót akarok neked!” üzenetet társítják a mondanivalójukhoz.

Ki győz? (készítette: Iván Tamás, pixabay.com)

Mert ki tudná nálam jobban, hogy mit miért csinálok? És mitől érzem felszabadultnak magam? Persze, lehet, hogy zsákutcába kerülök, csalódom, kijátszanak, de talán szükségem van egy-két kínos pillanatra, tapasztalatra ahhoz, hogy legközelebb ne kövessem el ugyanazt a hibát. Ahogy a Gyógyító írás című könyvben is olvasható: „Önmagammal kapcsolatban én vagyok a szakértő.”

Sokat segíthet (forrás: bookline.hu)

És mi van az építő kritikával, tanáccsal? Ha a beszélgetőtársam részéről megvan a jó szándék, de csak megállapít valamit, érvek nélkül, nem sokat ér. Olyankor úgy érzem magam, mint egy kisgyerek, akinek arra a kérdésére, hogy miért nem mehet játszani, az édesapa dühösen ezt válaszolja: „Mert én azt mondtam!”

Ebből nem lehet tanulni (készítette: Gerd Altmann, pixabay.com)

Most pedig besétál a képbe két tánctanár és egy táncos. Utóbbi rendszerint elvét bizonyos lépéseket. Az első oktató kedvesen, mosolyogva felhívja a tanítványa figyelmét a hibára, majd továbbáll, a másik edző viszont elmagyarázza, hogyan lehet másként, jobban csinálni… és nem gázol bele a diák önbecsülésébe.

A fejlődés szempontjából melyik tűnik járhatóbb útnak? Számomra a második… Ha ilyen típusú kritikát, tanácsot kapok, megfontolom az elhangzottakat, és ha úgy érzem, hogy hasznomra válik, legközelebb figyelmesebb leszek annál a lépésnél. Sőt az is elképzelhető, hogy egy újabb nehéz figuránál tanácsot kérek az illetőtől.

2008 és 2015... romboló kritikával nem ment volna (készítette: EdCri)

Mielőtt bárki azt hinné, hogy én nem szoktam kritizálni, kéretlen tanácsot adni másoknak, be kell ismerjem, hogy sokszor elkövetem ezt a hibát. De mivel tudom, hogyan érint engem, igyekszem leszokni róla.

Szeretnék megosztani egy tanulságos történetet* a 20. század egyik legbölcsebb és legemberségesebb szellemi vezetőjéről, Mahatma Gandhiról, akit sokan felkerestek a problémáikkal.

Mahatma Gandhi (forrás: Clker-Free-Vector-Images, pixabay.com)

Egy napon Gandhit egy asszony látogatta meg gyermekével. A kisfiú nap mint nap tömte magába a cukros ételeket, és édesanyja komolyan tartott tőle, hogy az egészsége hamar tönkremegy. Hiába szólt bárki a kisfiúnak, ő – amikor csak lehetősége nyílt rá – tömte magába a cukros ételeket.

Végső elkeseredésében az asszony ellátogatott Gandhihoz a kisgyermekkel, és elmondta neki a problémáját.

– Kérlek, Mahatma, mondd meg a gyermekemnek, hogy ne egyen cukros ételeket, mert tönkreteszi az egészségét.

Gandhi ekkor egy pillanatra elgondolkodott, majd így szólt:

– Gyertek vissza két hét múlva.

Az asszony meglepődött ezen a válaszon, de tudomásul vette a bölcs ember szavait. Két héttel később visszatért a fiával. Gandhi a gyerek szemébe nézett, és azt mondta:

– Ne egyél cukrot. Nem tesz jót az egészségednek.

A kisfiú a bölcs Gandhi nagy csodálója volt, megfogadta, hogy lemond a káros szokásáról, és odafigyel az egészségére. Édesanyja nagyon hálás volt Gandhinak, de egyúttal értetlenkedett is magában, hogy miért kellett kétszer megtennie ezt a nagy utat. Összeszedte hát a bátorságát, és így szólt:

– Nagyon köszönöm, Mahatma a segítségedet! De mondd, ha csak ennyi kellett, miért nem tudtad két héttel ezelőtt elmondani ugyanezt?

Gandhi ekkor mosolyogva így válaszolt:

– Akkor még nem volt semmi alapom arra, hogy tanácsot adjak a fiadnak – még én is ettem cukrot. 

Az értelmezést az olvasóra bízom…

Farkas-Ráduly Melánia

*A történet forrása: sokszinuvidek24.hu