Olyan, mintha két világ határán lebegnék. A régi tíz körömmel próbál visszatartani, és el akarja hitetni velem, hogy az az igazi élet. Mert ismerős, biztonságos. Az új egy járatlan útra terelne, fel-felvillant egy mosolyt, egy örömteli pillanatot, egy játékos táncot.

Döntés előtt... (fotó: geralt, pixabay.com)

De félek… Nem tudom, maradjak-e vagy menjek. Főleg most, amikor minden kiszámíthatatlan és veszélyes, legalábbis ezt próbálják elhitetni velem. Kacaghatok-e egy filmen, táncolhatok-e felszabadultan, olvashatok-e egy jó könyvet, amikor világszerte ezrek halnak meg naponta, cégek tömkelege zár be, és sok millióan maradnak munka nélkül? Ilyenkor lehetek-e önmagam?

A gyermeki énünket nem nyomhatjuk el (fotó: Farkas-Ráduly Sándor)

Egyáltalán ki vagyok én? A panaszkodás, az érzelmi zsarolás, a másokkal való összehasonlítgatás, a mártírkodás, a hibáztatás, a halogatás és a drámázás ismerős, ezt láttam mindenhol, és úgy szívtam magamba mindegyiket, mint a szivacs. Mert sokaknak ez a természetes. De már nem kérek belőle!

Egyáltalán mit nyernék akkor, ha megtartanám az eddigi életem alappilléreit? Talán megsajnálnának az emberek, nem kellene kockázatot vállaljak, egy pillanatra jobbnak érezném magam másoknál. De hosszú távon? Most például mi hasznom lenne abból, ha mindennap arról panaszkodnék a Facebookon, hogy milyen rossz nekem a harmadik emeleti mini tömbházlakásban, ahonnan heti egyszer mozdulok ki?

Árral szemben (fotó: geralt, pixabay.com)

És mivel kecsegtet az új élet? Megvalósult álmokkal, önbecsüléssel, hittel, olyan barátokkal, akikre valóban lehet számítani, apró örömökkel, sok-sok mosollyal… De mindez olyan furcsa. Egy belső hang rögtön azt súgja, hogy ne álmodozzak, ilyen élet nem létezik. Mi van, ha nem hallgatok rá, és mégis megpróbálom? Legfeljebb elesek néha, nagyokat huppanok, de utána leporolom magam, és megyek tovább…

Persze, ha az új utat választom, néhány barátom, ismerősöm lemorzsolódik azzal a szöveggel, hogy de megváltoztál, könnyű neked… Miért lenne könnyebb, mint másnak? Azért, mert mindennap feszegetem a határaimat, szembenézek a félelmeimmel és a múltammal, mert nem hiszem el, hogy csak a reggeltől estig robotolós élet létezik?

Ez is része lehet az életnek (fotó: Farkas-Ráduly Sándor)

Ismeretlen ez az út, sok-sok lemondással jár: mellőzni kell az értelmetlen beszélgetéseket, a kinek van rosszabb dolga panaszversenyeket, a halogatást, a ki vagyok én mentalitást, a megfelelési kényszert, sőt meg kell tanulni nemet mondani, még akkor is, ha mások hálátlannak tartanak majd ezért.

Önmagunk megismerése nem leányálom, ezért adják fel olyan sokan út közben. Mert le kell fejteni az álarcokat, és szembe kell nézni a sötét oldalunkkal. Olyan tulajdonságokkal és történetekkel, amelyeket még magunk előtt is takargatunk. Embert próbáló munka, ezért is könnyebb mások ügyes-bajos dolgaival foglalkozni helyette…

Néha sírásra késztet (fotó: Aliyah Jamous, unsplash.com)

Néha olyan, mintha bekötött szemmel lépegetnék egy függőhídon – tizenhét éves korom óta rettegek tőle –, alattam szakadék, nem merek lenézni, fogalmam sincs, merre tartok, és időnként elveszítem az egyensúlyomat. De megmakacsolom magam, és apró léptekkel haladok előre… a múlt szellemeinek már fogytán van az erejük.

Egyedül vagyok ezen az úton, egyedül küzdök meg a nap mint nap előretörő félelmekkel, kétségekkel, egyedül fedezem fel a történések közötti összefüggéseket. Kérhetek segítséget szakembertől, barátoktól, családtagoktól, de a munka oroszlánrésze rám hárul.

Útban az ismeretlen felé (fotó: Glen Jackson, unsplash.com)

Én kell tudjam, mi a legjobb nekem, hol húzom meg a határokat saját magam és mások között, és az sem mindegy, kinek akarok bizonyítani. Egyáltalán kell-e? Miért gondolom azt, hogy mások visszajelzése létfontosságú? Persze, szeretek társaságba járni, jólesik az elismerés és az építő kritikára is szükség van, de végső soron én döntök.

Más sohasem járt az én cipőmben – nem egyszerű egy 42-es, szép, kényelmes, női lábbelit találni –, fogalma sincs, milyen érzések kavarognak bennem, és arról sem, hogyan másztam ki egy-egy nehéz élethelyzetből. Ha mindig csak azon törném a fejem, hogy vajon mit gondolnak az emberek, talán sohasem hagynám el a komfortzónámat. És akkor esélyem sem lenne megismerni az új életet.

Két világ között... (fotó: sasint, unsplash.com)

Döntöttem, továbbmegyek, bízom a Fennvalóban, aki mutatja a helyes irányt, csak előbb befelé kell figyelnem.

Senki sem tud visszamenni, hogy vadonatúj kezdettel induljon, de bárki elkezdheti most, és csinálhat egy vadonatúj befejezést. (Ismeretlen szerző)

Ui.: Köszönöm mindazoknak, akik az elmúlt években mellettem álltak. Néha én is nehezen viseltem el saját magam, de nem bántam meg, hogy lemásztam a lelkem legmélyére, és olyan dolgokat is felszínre hoztam, amelyekről nem is gondoltam volna, hogy léteznek. Velük együtt vagyok az, aki vagyok.

Farkas-Ráduly Melánia