2020. február 2-án jelentettem be, hogy szakítok vele… már több mint két évtizede gyötört. A jelenlétében képtelen voltam örülni a kisebb-nagyobb dolgoknak, mert mindig azt suttogta, hogy úgy sem tartanak örökké. Én pedig hallgattam rá, hagytam, hogy magával rántson…

Amikor nem tudtam örülni a pillanatnak... (fotó: Farkas-Ráduly Sándor)

Aznap a számat piszkáltam, ki tudja, hányadszor. Nem értettem, miért bántom magam újra meg újra, és azt sem, hogy milyen feszültséget vezetek le általa. Aztán rájöttem: ez a rossz szokás két éve, egy képzés után kezdődött, amikor kénytelen voltam beismerni, hogy hosszú évekig alapok nélkül építgettem egy vállalkozást…

Azóta büntettem magam a mulasztásokért, legtöbbször nem tudatosan. De elegem lett ebből, a furcsábbnál furcsább stresszkezelési módszereimből; nevet akartam adni a láthatatlan ellenségnek, mert csak úgy vehettem fel vele a harcot. Kutakodni kezdtem az interneten, és egyszer csak rábukkantam az áldozatmagatartás kifejezésre. Végre volt neve!

Sokszor kiégéshez vezet (fotó: Gerd Altmann, pixabay.com)

Órákig olvastam róla, és rájöttem, hogy vannak sorstársaim. Hozzájuk hasonlóan legtöbbször én is a körülményeket okoltam mindenért, úgy éreztem, senki sem szeret igazán, és semmit sem tehetek azért, hogy jobbra forduljanak a dolgok. Nem akartam felelősséget vállalni a saját életemért, hagytam, hogy a múlt árnyai egyre mélyebbre rántsanak az önsajnálat mocsarában.

2020. február 2-án, azon a palindrom napon mégis megkönnyebbültem… Döntenem kellett, hogy továbbra is a „szegény én” érzést táplálom-e vagy kezembe veszem az életem irányítását. A második lehetőséget választottam, még akkor is, ha tudtam, hogy nem lesz könnyű, és számtalanszor akarok majd visszatérni a kínzó, mégis biztonságos mocsárba.

Nehezen enged el (fotó: Arsalan Arianmehr, unsplash.com)

Figyelni kezdtem a saját igényeimre, a testem jelzéseire. Furcsa volt törődni magammal, hisz addig szinte tökélyre fejlesztettem az önostorozást, önsanyargatást. Lassan-lassan megbarátkoztam a gondolattal, hogy én is megérdemlem a jót, a kényeztetést, és azt, hogy végre mosolyogva nézzek tükörbe.

És mi van most, két és fél hónappal a nagy felismerés után? Néha-néha előtör az önsajnálat, vannak napok, amikor felkelni sincs kedvem, hisztis vagyok, esetleg megállás nélkül sorolom az érveket amellett, hogy miért rossz nekem. De már nincs hasznom belőle.

A tánc a leghatékonyabb gyógyír számomra

Igen, a haszon… Az egyik pszichológus többször is megkérdezte, mit nyerek abból, ha egyfolytában panaszkodom, és benne maradok az aktuális élethelyzetben. Én felháborodtam! Mégis mit nyernék, nem látja, milyen rosszul érzem magam? Most már tudom, hogy igaza volt. Akkor figyeltek rám, meg akarták oldani a problémáimat, találtam bűnbakot, és nem kellett felelősséget vállaljak a saját életemért.

Minél mélyebbre ások, annál inkább megerősödik bennem, hogy a múltat nem tudom megváltoztatni, a jövőm viszont többé-kevésbé az én kezemben van. Először megijesztett ez a felfedezés… Felelősséget vállalni? Mégis mit jelent? Ha valami nem sikerül, megnézem, hol rontottam el, és hogyan tudnám jobban csinálni legközelebb… Ahogy az NLP (Neuro Lingvisztikus Programozás) egyik előfeltevése mondja: „Nincs kudarc, csak visszajelzés.” (Ezen is érdemes elgondolkodni.)

Még sok-sok kérdésre keresem a választ (fotó: Gerd Altmann, pixabay.com)

Mostanában egyre ritkábban használom az ártalmas stresszlevezető technikáimat, igyekszem észrevenni az apró örömöket… még akkor is, ha a koronavírus-járvány behálózza a mindennapjainkat. Nem akartam kitérni erre, de végtelenül hálás vagyok a Fennvalónak, hogy még a bezártság előtt lelepleztem az áldozatmagatartást (fogalmam sincs, mi lett volna, ha az elmúlt hónapokban is ott ólálkodott volna körülöttem). 

Tudom, hogy még hosszú évekbe fog telni, amíg megszabadulok tőle, viszont nem bánom, hogy elindultam ezen az úton. Valószínűleg gyakran rá fogok nézni az íróasztalom melletti falra kiragasztott papírlapra, amelyre ezt írtam körülbelül két éve:

Ha elbizonytalanodtál önmagadban… Amikor reggel felkelsz, húzd ki magad, nézz tükörbe, és mondd ezt: »Lehet, hogy földhöz vágott az élet, de nem ütött ki. Felkelek, mert tudom, hogy győztes vagyok és nem áldozat.«”

Farkas-Ráduly Melánia