Az elmúlt hetekben megfeledkeztem róluk… a volt tanítványaimról, valamint arról, hogy két évig péntekenként nem újságíró, rádiós, tévés, vállalkozó vagy önkéntes, hanem tanítónő és tanárnő voltam egy személyben. Sohasem akartam ebbe a szerepbe bújni, mivel attól féltem, hogy engem is úgy fognak kezelni a diákok, ahogyan a középiskolás osztályunk kezelte a tanárokat. Már a gondolattól is gyomoridegem volt…

Csoportkép Zsombón (forrás: facebook.com/szikaizsombo)

Aztán öt éve belevágtam életem egyik legizgalmasabb kalandjába Temesrékason, ahol olyan elemi, általános és középiskolás tanulóknak tanítottam a magyar nyelvet választható tantárgyként, akik otthon alig vagy egyáltalán nem beszélnek magyarul.

A legelső órán mindössze hárman voltunk az osztályban: két alsó tagozatos és én. Másként képzeltem el a kezdést, de nem akartam már a legelején feladni. Szerencsére a helybeliek közül segítettek néhányan, így egy-két nap alatt a kezemben volt egy lista azoknak a szülőknek az elérhetőségével, akik érdeklőd(het)tek a magyarórák iránt.

A temesrékasi „nagyiskola” (forrás: facebook.com/Liceul-Teoretic-Recas)

Legalább tizenkét diák kellett ahhoz, hogy hivatalosan is működhessen a csoport, ezért igyekeztem minél hatékonyabban toborozni. Szerencsére sikerült átlépni a kritikus határt, viszont sejtelmem sem volt arról, hogyan fogok megbirkózni a helyzettel. Péntekenként ugyanis más-más életkorú – például előkészítő osztályos, negyedikes, hetedikes, tizenegyedikes – diákokkal néztem szembe (csak hatodikost nem tanítottam), akik a magyar nyelvet sem beszélték egyformán. Ez volt az igazi kihívás!

Engem nem vonzott a katedra (forrás: Tumisu, pixabay.com)

Hamar rájöttem, hogy a hagyományos oktatási módszerek – ahogyan engem is tanítottak korábban – ezúttal nem fognak működni, a magyart pedig idegen nyelvként kell kezeljem. A színeket például úgy tanultuk meg, hogy egy-egy diák kiállt az „osztály” elé, és a háta mögé rejtett színes papírlapok közül felmutatott egyet a társainak, akik igyekeztek minél hamarabb rávágni, hogy kékről, zöldről vagy liláról van-e szó. Máskor kilopakodtunk az üres sportpályára, ahol egymásnak dobtuk a labdát, miközben megpróbáltunk előbb tízig, majd ötvenig és százig számolni. Ha valaki elrontotta, kezdtük elölről. Az első tanév vége felé pedig elfoglaltuk a „kisiskola” tanáriját, ahol közösen készítettünk gyümölcssalátát; így az alma, a narancs és a banán nevét is könnyebb volt megjegyezni.

A piros volt a kedvencük (fotó: DreamyArt, pixabay.com)  

2017 februárjában eszembe jutott, hogy jó volna április 11-én, a magyar költészet napján szavalóversenyt szervezni azoknak a Temes megyei diákoknak, akik hasonlóképpen tanulják a magyar nyelvet. Végül egy elsős, egy negyedikes, egy kilencedikes és egy tizenkettedikes tanítványom vállalkozott arra, hogy megtanul egy-egy verset.  

Marossy Zoltán, ft. Tomán Zoltán, Fall Ilona, Kiss Ferenc és mi (fotó: F. R. S.)

Mivel kevés időnk volt a felkészülésre, hárommal közülük telefonon is beszélgettem (testvérek, unokatestvérek voltak): eleinte egymás után olvasták fel a verseket, és ha valahol elakadtak, megmagyaráztam, hogy az a bizonyos szó vagy kifejezés mit jelent. A negyedik diáknak a nagymamája segített.

Körülbelül két hónap múlva a temesvári Gerhardinum Római Katolikus Teológiai Líceumban gyűltünk össze, ahol Jakab Ilona igazgatónő, ft. Kocsik Zoltán aligazgató, Kiss Ferenc magyar és földrajz szakos tanfelügyelő, illetve Marossy Zoltán (a Temes megyei magyar fakultatív oktatás „motorja”) támogatásával sikerült egy emlékezetes szavalóversenyt szervezni.

A legidősebb és a legfiatalabb: Tibi és Dávid (fotó: F. R. S.)

Én ökölbe szorított kézzel, szinte lélegzetvisszafojtva figyeltem a tanítványaimat, akik közül egyik sem rontotta el a szöveget. Persze, lehetett volna még csiszolni az előadásmódon és a hangsúlyon, mégis nagyon büszke voltam rájuk; a legidősebb dicséretet kapott úgy, hogy korábban sohasem szavalt magyarul.

És a tábor 2016 nyarán… A máriaföldi csapattal utaztunk el a Szeged melletti Zsombóra, ahol délelőttönként a helyi iskola néhány diákjával és tanárával múlattuk az időt. Például egy kiflisütő versenyen is részt vettünk: öt-hat tagú, vegyes csapatokban egy előre megadott recept alapján kellett minél hamarabb elkészíteni a süteményt. Nekünk így sikerült (az íze is legalább ilyen jó volt)…

Csapatmunka volt (fotó: F. R. M.)

Amúgy a tábor alatt gondolkodtam el azon, hogy mekkora felelősséggel jár, ha egy pedagógus több tíz gyerekre kell vigyázzon egyszerre, főleg egy osztálykiránduláson. Nekem nagy szerencsém volt a máriaföldi kolléganőmmel, Iovanovici Enikővel, aki rengeteget segített az öt nap alatt.

Utolsó nap a táborban (fotó: F. R. M.)

Bár 2017 őszétől nem tanítom a temesrékasi diákokat, gyakran eszembe jutnak. Legutóbb például tegnapelőtt este, amikor megnéztem az igaz történeten alapuló Ron Clark Story című filmet. Szeretném elmondani nekik, hogy én is rengeteget tanultam tőlük. Úgy érzem, tartozom ezzel a csapatnak…

Megéri megnézni a filmet

Ui.: Köszönöm azoknak, akik a két év alatt segítettek! Nélkülük nem sikerült volna.

Farkas-Ráduly Melánia