„Elárulod, hogy melyik a kedvenc színed? Vagy színeid?” – kérdezte. Szinte azonnal rávágtam, hogy a piros. A kilencéves kislány arcán sejtelmes mosoly jelent meg – éreztem, hogy készül valamire –, majd kisomfordált a nappaliból. Az anyukájára pillantottam, akit harminckét éve ismerek – együtt kezdtük az iskolát –, és számtalan közös emlék köt össze vele, rosszak is, jók is, egy-egy volt osztálytárs tudna róluk mesélni, de a barátságunk kiállta az idő próbáját.

Lányos csoportkép 

Emlékeink visszarepítettek az egyik testnevelésórára… Nyolcadikosok voltunk, kézilabdáztunk, és túl komolyan vettük a játékot. Láttuk a tévében, hogy egy-egy átlövő büntetőket harcol ki műeséssel, ő élesben is kipróbálta, lábtörés lett a vége, legalábbis úgy emlékszem. Ma már mosolygunk az egészen, de még elevenen élnek bennem a fájdalomtól eltorzult arcvonásai, miközben képtelen felállni a tornaterem padlójáról. Néhány pillanatra felidéztük a Backstreet Boys iránti egykori rajongását is, jó, engem sem hagyott teljesen hidegen a kamaszkorunkban népszerű fiúbanda, de nem ugyanazért az énekesért rajongtunk. És nem, nem fogom elárulni… :)

Mi ketten

A kislány visszatért két, gondosan kettéhajtott A4-es papírral – mintha egy kis füzet lenne –, amelynek a „címoldalán” ez olvasható: „A kedvenc dolgom. Fogd meg a kezem!” Tudtam, hogy nekem szól az üzenet, egy szempillantás alatt teljesítettem a kérését, jólesett a tiszta, őszinte érdeklődés, manapság ritka az ilyen…

Rajz a füzet címoldalán

Egy órával korábban az apukájával együtt várt engem az állomáson – több mint egy év elteltével találkoztunk újra –, de fogalmam sem volt arról, hogy ő is kijön elém. Még most is előttem van az örömtől sugárzó arca, miközben – szinte a semmiből előbukkanva – felém szalad, majd szorosan átölel. 

A csalogató rózsa

Az állomás előtti parkolóban színesen csalogattak a rózsabokrok, szokás szerint bele akartam fúrni az orrom az illatfelhőbe. Az egyre erősödő óhajt tett követte, és a kislányt sem kellett sokáig biztatnom. Egyik rózsát szagoltuk meg a másik után, már-már szakértőként állapítottuk meg, hogy melyiknek van a legjobb illata, majd autóval elindultunk a lakásuk felé. Pontosabban a közeli piac felé vettük az irányt, ahol epret és görögdinnyét vásároltunk, ismét végigszaglásztuk a szemben lévő rózsabokrokat, majd négy-öt perc múlva megérkeztünk az úti célhoz. Ott átöleltem a régen látott barátnőmet, azután „bemutatkoztam” a lassan hároméves, csupamosoly kisebbik lányának, akivel egyszer találkoztam korábban, de nem emlékezett rám. Mondhatni pillanatok alatt összebarátkoztunk.

A rejtekhely

Kinyitottam a kis füzetet, és a belsejében felfedeztem egy kipúposodó rejtekhelyet. Egy piros karkötőt varázsoltunk elő onnan, a kislány türelmetlenül, mégis mosolyogva várta a reakciómat… Könnyek gyűltek a szemembe, ritkán kaptam ilyen szívhez szóló meglepetést… átöleltem az ajándékozómat, majd óvatosan felpróbáltam a karkötőt, amely tökéletesen illett hozzám.

A csodakarkötő

Később tánccal foglaltam le a két kislányt a nappaliban – a szülők a kanapén ülve figyeltek minket, végre felszusszanhattak egy kicsit, eszük ágában sem volt csatlakozni –, utána mindannyian „kikötöttünk” a közeli gyerekparkban. Ott két labda is előkerült, a barátnőmmel próbáltuk felidézni a kézilabdás éveket, de csak néhány másodpercig sikerült, mert a leányzók igényt tartottak a társaságunkra. Nem lehetett ellenállni nekik.  

2019-ben Veszprémbe csalogatott a kézilabda

Az utolsó vonatig tologattam a hazaindulást, jólesett egy olyan társaságban tölteni az időt, ahol mindenki önmaga lehetett. A nagyobbik kislány mindenáron meg akart győzni arról, hogy aludjak náluk, kétszer is próbálkozott, de nem maradhattam. Viszont megígértem neki, hogy legközelebb viszek magammal pizsamát is, és akkor sokáig játszhatunk együtt.

Befutott a vonat az állomásra, sorra búcsúztam el négyüktől, majd a helyemet rejtő vagon felé kullogtam. Azóta több mint egy hét telt el, én most is viselem a piros csodakarkötőt, és rá-rápillantva azonnal felidézem azt a különleges délutánt és estét. Mintha lassan-lassan visszaadná a barátságokba vetett hitemet, és közben azt súgja, hogy szánjak több időt azokra, akiket kedvelek, és akik igazán kötődnek hozzám. Épp ezért fogok legközelebb pizsamát vinni magammal.

Ferencz Melánia