Most dolgozni, hajtani, spórolni kell, nem engedhetem meg magamnak a lazítást, még öt percet sem pihenhetek. Mi lesz, ha lemaradok valamiről, esetleg nem érem el a kitűzött célokat? Tavaly márciusban ezek a nyomasztó gondolatok késztettek arra, hogy elmeneküljek… néhány napra kilépjek a robotpilóta-üzemmódból.

Útra készen...

Egyedül maradtam két hétre, és hirtelen nem tudtam, mihez kezdjek. Végül szabadságot adtam magamnak, úgy döntöttem, hogy négy napra elutazom… egyedül, lehetőleg minél messzebbre. Veszprém volt az úti cél – vonattal és busszal –, egy olyan város, amely a kézilabdacsapata miatt már gyerekkorom óta vonzott. Senkit sem ismertem ott, de nem bántam; akkor nem volt kedvem és hangulatom a mély, lelkizős beszélgetésekhez.

A hősök kapuja 

Legelső este – néhány órával a megérkezésem után – felszálltam a Veszprém Aréna felé tartó buszra, amelynek sofőrje elmosolyodott, amikor megkérdeztem tőle, hogy odaérünk-e 18 óra előtt. A végállomástól szaladva tettem meg az utat a csarnokig, ott viszont csak egy-két ember lézengett. Majdnem öt percbe telt, amíg rájöttem, hogy egy órával hamarabb érkeztem meg a kedvenc csapatom, a Telekom Veszprém nyilvános edzésére; a nagy sietségben nem állítottam át az órát. Ezért mosolygott a buszsofőr…

Ez már nem az a csapat 

Utolsó nap a körülbelül tizenöt kilométerre fekvő Herendre utaztam az egyik temesvári ismerősöm javaslatára. Ott egy-két órára megszabadultam a bőröndömtől, megcsodáltam a Porcelánművészeti Múzeumot, majd a Minimanufaktúrában, saját idegenvezetővel folytattam a sétát (rajtam kívül senki sem jelentkezett be abban az órában). Közben egy apró ajándékot is kaptam: egy „negyedkész”, díszítetlen rózsát, amelyet azóta itthon őrzök.

Megérkeztem...

Végül én is megleptem magam: beváltottam a jegyvásárláskor kapott ajándékbont a Porcelanium Látogatóközponthoz tartozó Apicius kávéházban… cappuccinóra. Vásároltam mellé egy süteményt – már nem emlékszem a nevére –, majd helyet foglaltam az egyik asztalnál.

Mesés környezetben

Néhány másodpercig néztem a herendi porceláncsészében és -tányéron felszolgált finomságokat, és úgy éreztem, mintha álomvilágban lennék. Furcsa volt lelassulni, megízlelni minden egyes kortyot és falatot, egyáltalán elhinni azt, hogy én is tarthatok szünetet. Könnyek gyűltek a szemembe, alig észrevehetően megveregettem a vállam, és magam elé suttogtam, hogy megérdemlem. Talán sohasem tapasztaltam hasonlót.

Herendi utcakép

Bár a veszprémi kiruccanás után a sok-sok élménytől fáradtabb voltam, mint előtte, a mai napig hálás vagyok az ott tapasztaltakért: megtanultam, hogy több havi megfeszített munkát nem lehet négy nap alatt kipihenni, sőt arra is rájöttem, hogy jobban kell figyelnem a szervezetem jelzéseire.

A nyugalom (fotó: Gábor Géza)

Nem az a célom, hogy mindennap cappuccinót igyak egy drága porceláncsészéből, néha azonban lelassíthatok, lazíthatok. Ráadásul „énidőt” is beiktathatok a mindennapokba… olyan tevékenységekkel, amelyek néhány percre, órára segítenek kizárni a körülöttem lévő világot. Mert nem csak azért vagyok a Földön, hogy napestig a számítógép előtt görnyedjek… az élet jóval több ennél, és nem lehet megismételni. 

Farkas-Ráduly Melánia