Most dolgozni, hajtani, spórolni kell, nem engedhetem meg magamnak a lazítást, még öt percet sem pihenhetek. Mi lesz, ha lemaradok valamiről, esetleg nem érem el a kitűzött célokat? Tavaly márciusban ezek a nyomasztó gondolatok késztettek arra, hogy elmeneküljek… néhány napra kilépjek a robotpilóta-üzemmódból.

Útra készen...

Egyedül maradtam két hétre, és hirtelen nem tudtam, mihez kezdjek. Végül szabadságot adtam magamnak, úgy döntöttem, hogy négy napra elutazom… lehetőleg minél messzebbre. Veszprém volt az úti cél – vonattal és busszal –, egy olyan város, amely a kézilabdacsapata miatt már gyerekkorom óta vonzott. Senkit sem ismertem ott, de nem bántam; akkor nem volt kedvem és hangulatom a mély, lelkizős beszélgetésekhez.

A hősök kapuja 

Legelső este – néhány órával a megérkezésem után – felszálltam a Veszprém Aréna felé tartó buszra, amelynek sofőrje elmosolyodott, amikor megkérdeztem tőle, hogy odaérünk-e 18 óra előtt. A végállomástól szaladva tettem meg az utat a csarnokig, ott viszont csak egy-két ember lézengett. Majdnem öt percbe telt, amíg rájöttem, hogy egy órával hamarabb érkeztem meg a kedvenc csapatom, a Telekom Veszprém nyilvános edzésére; a nagy sietségben nem állítottam át az órát. Ezért mosolygott a buszsofőr…

Ez már nem az a csapat 

Utolsó nap a körülbelül tizenöt kilométerre fekvő Herendre utaztam az egyik temesvári ismerősöm javaslatára. Ott egy-két órára megszabadultam a bőröndömtől, megcsodáltam a Porcelánművészeti Múzeumot, majd a Minimanufaktúrában, saját idegenvezetővel folytattam a sétát (rajtam kívül senki sem jelentkezett be abban az órában). Közben egy apró ajándékot is kaptam: egy „negyedkész”, díszítetlen rózsát, amelyet azóta itthon őrzök.

Megérkeztem...

Végül én is megleptem magam: beváltottam a jegyvásárláskor kapott ajándékbont a Porcelanium Látogatóközponthoz tartozó Apicius kávéházban… cappuccinóra. Vásároltam mellé egy süteményt – már nem emlékszem a nevére –, majd helyet foglaltam az egyik asztalnál.

Mesés környezetben

Néhány másodpercig néztem a herendi porceláncsészében és -tányéron felszolgált finomságokat, és úgy éreztem, mintha álomvilágban lennék. Furcsa volt lelassulni, megízlelni minden egyes kortyot és falatot, egyáltalán elhinni azt, hogy én is tarthatok szünetet. Könnyek gyűltek a szemembe, alig észrevehetően megveregettem a vállam, és magam elé suttogtam, hogy megérdemlem. Talán sohasem tapasztaltam hasonlót.

Herendi utcakép

Bár a veszprémi kiruccanás után a sok-sok élménytől fáradtabb voltam, mint előtte, a mai napig hálás vagyok az ott tapasztaltakért: megtanultam, hogy több havi megfeszített munkát nem lehet négy nap alatt kipihenni, sőt arra is rájöttem, hogy jobban kell figyelnem a szervezetem jelzéseire.

A nyugalom (fotó: Gábor Géza)

Nem az a célom, hogy mindennap cappuccinót igyak egy drága porceláncsészéből, néha azonban lelassíthatok, lazíthatok. Ráadásul „énidőt” is beiktathatok a mindennapokba… olyan tevékenységekkel, amelyek néhány percre, órára segítenek kizárni a körülöttem lévő világot. Mert nem csak azért vagyok a Földön, hogy napestig a számítógép előtt görnyedjek… az élet jóval több ennél, és nem lehet megismételni. 

Farkas-Ráduly Melánia