A hamisítványt rendeltem meg az egyik bukaresti forgalmazótól, de csak néhány hét múlva jöttem rá, hogy becsaptak. Nem volt viszonyítási alapom, hisz addig szedett-vedett eszközöket használtam a sminkeléshez, az viszont meglepett, amikor leesett az egyik ecset nyele.

Az elmúlt hetekben megfeledkeztem róluk… a volt tanítványaimról, valamint arról, hogy két évig péntekenként nem újságíró, rádiós, tévés, vállalkozó vagy önkéntes, hanem tanítónő és tanárnő voltam egy személyben. Sohasem akartam ebbe a szerepbe bújni, mivel attól féltem, hogy engem is úgy fognak kezelni a diákok, ahogyan a középiskolás osztályunk kezelte a tanárokat. Már a gondolattól is gyomoridegem volt…

Ismerős-e az a karikatúra, amely egy extrovertált és egy introvertált személyt ábrázol a karantén idején? Előbbi ki akar szabadulni a lakásból az egyre erősödő bezártságérzés miatt, utóbbi pedig nyugodtan ül az íróasztalánál... és ír. Amikor először láttam a képet – körülbelül három hete –, azonnal magamra ismertem.

Most dolgozni, hajtani, spórolni kell, nem engedhetem meg magamnak a lazítást, még öt percet sem pihenhetek. Mi lesz, ha lemaradok valamiről, esetleg nem érem el a kitűzött célokat? Tavaly márciusban ezek a nyomasztó gondolatok késztettek arra, hogy elmeneküljek… néhány napra kilépjek a robotpilóta-üzemmódból.

„Mit szívtál?” – kérdezte mosolyogva néhány másodperccel azután, hogy befejeztem a táncot. Először nem értettem a kérdést, még mindig hatása alatt voltam annak a különleges zenének. Előtte, közel négy percig  megfeledkeztem mindenről és mindenkiről, csak én voltam és a ritmus. Engedtem, hogy vezessen… anélkül, hogy azon agyaltam volna, mit gondolna más, ha meglátna. Nem érdekeltek a lépések; a kezem, a lábam, az arcom, a csípőm önálló életet élt.

Misty Tripolit múlt héten fedeztem fel egy Facebook-hirdetésben, és azóta minden egyes nap vele töltök néhány percet. Általában nem szeretem, ha az arckönyv sejti, mi érdekel, de most végtelenül hálás vagyok ezért: újabb ajándékot, egy különleges gyógyszert kaptam a Fennvalótól, pont akkor, amikor a feje tetejére állt a világ, és egy kicsit az én világom is.  

Körülbelül tizedszerre írom le az első mondatot. Most jóval nehezebb szavakat formálni a gondolataimból, mint korábban, de nem adom fel, a „makacsságom” ezúttal sem hagy cserben. Pedig szívesebben néznék filmet, legalább az kikapcsol másfél-két órára: beszippant a történet, és megfeledkezem arról, hogy mi történik körülöttem.

Legtöbbször saját magunkat korlátozzuk. Szinte mantraként mormoljuk, hogy túl fiatalok vagy épp túl idősek vagyunk a változáshoz, és mások szerencsésebbek, tehetségesebbek, szebbek, jobbak, bátrabbak, mint mi. Még azelőtt elkedvetlenedünk, hogy egyáltalán megkísérelnénk megoldani a problémát. És jóval hamarabb találunk tíz kifogást, mint egyetlen megoldást az adott helyzetre.